Csak egy emlék

Régen írtam már amolyan filózós bejegyzést, jelenleg úgy érzem képes vagyok rá. Nem régen eszembe jutott egy velem történt eset, ami jelentősen befolyásolta jelenlegi gondolkodásmódomat.

/Szeretik az emberek azt hangoztatni, hogy ők mennyire jók, ők nem ítélnek el embereket mindjárt az első percben. Nekik nincsenek előítéleteik. Az a szomorú igazság, hogy mindenkiben benne van. Kiben jobban, kiben kevésbé... De ott van. Még bennem is. Valószínűnek tartom, hogy ez genetikailag van belénk kódolva, ámbár ez nem ment fel minket e csúnyaság alól. Velem is megesett, hogy jókat derültem egy másik lányon, csak azért mert iszonyatosan furcsán viselkedett... más volt. Röhejes, nem voltak barátai, ide-oda csapódott. Még az osztálytársai is úgy beszéltek vele, mint valami kutyával. Aztán egyszer egy közös ismerősünktől kérdezett valami olyat, amit valahogy nem tudtam helyre rakni. Csöndben hallgattam a párbeszédet, majd a végén megkérdeztem a "közös ismerőst". "Ezt nem értem, miért nem a szüleitől kér tanácsot, ők ebben sokkal jobban tudnának segíteni?" Kérdőn néztem rá, mire ő halkan közölte, az anyja másik országban dolgozik, az apját még csak nem is ismeri, és a 70 éves nagyapjával él. Szinte nincs is családja. Kaptam egy nagy pofont, abban a percben. Förtelmesen éreztem, magam és undor fogott el magamtól, és ha tükör előtt álltam volna valószínűleg le is köptem volna a képemet. Hogy jövök én ahhoz, hogy másokat megítéljek? Ehhez senkinek nincs joga!! Senki sem tudja a másikról, hogy mit élt át eddig, hogy milyen gondjai vannak, hogy milyen ember is valójában. Azóta mindig eszembe jut ez a 3 perc, és azonnal leállok az ítélkezéssel. :)/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.